Sziasztok!
Nagyon nehéz elkezdeni ezt az egészet.
Túl hosszú időt hagytam ki ismét ahhoz, hogy gördülékenyen folytassam tovább ott ahol abbahagytam. Nem tudok nem megállni és megosztani veletek az okát
ű
Nem magyarázat ez. Változások.
Még nem tudom, hogyan fogom tudni kezelni a blogot, mert akkora horderejű váltás robbant be az életembe, amit még az elmúlt hetekben még nem tudtam megtanulni kezelni, de igyekszem. Eddig babonából mindenféle közösségi stopot rendeltem el magamnak, még egy apró utalást sem tettem, hogy mégis itt alakul. Féltem, hogy mégsem sikerül. Azt hiszem, azt nem viseltem volna túl jól.
Ahhoz, hogy mindent megértsetek, kicsit vissza kell menni az időben június huszadikára. Az volt a nap, mikor minden eldőlt, mikor megfogalmazódott bennem a döntés, ennyi volt. Aznap este fogalmaztam meg a felmondásomat, amit aztán másnap be is adtam és azonnali hatállyal felmondtam.
Bármennyire is dühös voltan, nem volt könnyű. Először is ez volt az első angliai munkahelyem, ahol majdnem két évet eltöltöttem. Ennek köszönhetően ismertem meg a páromat, itt kezdtem igazából új életet. De mennem kellett. Igazából egy-két nappal előtte tudtam, hogy csak egy pici választ el a búcsútól. Akkor még úgy akartam elmenni, hogy van más. Akkor tudtam meg, hogy hiába ígéret, hiába csináltam gyakorlatilag a főnököm munkáját, hagytam, hogy mindenért baszogasson, mondva, hogy majd ezeket majd mind ki kell szúrnom mások munkájában, az előléptetésem helyett felvettek valaki mást a nekem felajánlott posztra. Mindezt úgy, hogy azt mondták, csak kisegíteni jött egy-két napra. És a főnök még azután is hallgatott, hogy már mindent tudtam. Ekkor már nem akartam vele dolgozni. Hatalmasat csalódtam benne. Örökre elmúlt minden bizalmam és tiszteletem. Ez után már nem éreztem azt, hogy ez nekem megérné és elkezdődtek a bajok, ami miatt gyakorlatilag mindenféle utólagos túldramatizálás nélkül gyomorgörccsel mentem dolgozni. És ő még a jobbik főnök volt. Ő kedvelt.
Volt aki sosem leplezte, hogy nem szeret és az utolsó időkben ő is nagyon megnehezítette az életemet és bár bizonyítani nem tudtam, de volt egy olyan sejtésem, hogy ő tett az előléptetésem alá. Ő nem volt valójában főnök... Magyarul őt munkafelügyelőnek, ellenőrnek neveznénk. Rangban nem volt felettem, de mivel ő felelt azért, hogy a munka jól és készen legyen, így gyakorlatilag felettem állt, de mégsem. A lényeg, hogy bár nem vagyok rasszista, elintézte, hogy minden lengyelt alapjáraton gyűlöljek. Az angliai magyaroknak nem mondok újat azzal, hogy az ilyenek hogyan keserítik meg a szállodai szobalányok munkáját. Ott is foltot lát, ahol semmi nincs, képes hajat dobni a tiszta szőnyegre, csak hogy bebizonyíthassa, hogy nem porszívóztál fel, és ha megcsináltál mindent, akkor beleköt valami olyanba, ami nem képezi a napi munkafeladatok részét, mondva, hogy de igen. Hát ő is ilyen. Levezette rajtunk az őt ért sérelmeket, ordított, fenyegetőzött. Őszintén, féltem tőle.
Engem pedig különösen nem kedvelt. Mindent megtett, hogy egy buta senkinek érezzem magam, hogy megragadjak itt ahol vagyok és már majdnem elhittem neki. Hogy honnan eredt a gyűlölete, azt csak sejteni lehet. Nem vagyok ostoba. Talán ez volt a legnagyobb baj. Jól beszéltem a nyelvet. Jobb napjaimon jobban is, mint ő. Ambiciózus fiatal lány voltam, aki a takarításnál sokkal többre képes. Nem utolsó sorban pedig jóban voltam a főnökkel. Egy normális világban joggal félhetett volna, hogy egy szép napon arra ébred, hogy hasonló beosztásban vagyok vele. De erről szó sem volt kezdetben. Én csak nyugodtan akartam élni, dolgozni. Mikor elérkezettnek éreztem az időt, hogy váltsak, akkor derült ki, hogy ez bizony nem olyan egyszerű. Nem tudom, hogy mi történt a háttérben, csupán annyit, hogy mikor recepciósnak akartam átjelentkezni, a főnökök vitatkoztak és bár már rábólintott, a leendő főnök meggondolta magát. A volt főnököm intézkedett.
Ezen átmenni megterhelő volt. Így mikor az étterem menedzsere kérdezte, hogy nem akarok-e ott dolgozni, szó nélkül hagytam ott. Tudtam, hogy azt nem engedik. Talán furcsa ez így, hiszen mióta dönthet valaki helyettem, meg olyan nincs, hogy nem lehet, ha azt akarom, de mégis volt. Ők mindenáron ott akartak tartani. Bezártak. Csak egy esélyem volt szabadulni. El kellett mennem.
Addig azonban valaminek még teljesülnie kellett. A költözés. Itt a blogon is megírtam, hogy mennyire boldogok voltunk, mikor végre sikerült találnunk egy elfogadható lakást és kiköltöztünk munkásszállóról, ami szintén elég nehézkesen ment.
Ezután szép lassan tudtam, hogy máshol szeretnék majd dolgozni, de júniusig minden csak nagyon elméleti terv volt. A munka után nem is nagyon jutott már energiám rá. Csak egy lökés kellett.
A bizalom elvesztése pedig épp elég nagy pofon volt. Vagyis jó nagy volt. Mert akkor még maradtam. Aztán egy apróság miatt mondtam fel. Egy apró szemétség miatt mondtam fel. Szerintük nem volt min bepöccenni, de nekem elegem volt.
Június huszonegyedike reggel megkönnyebbülten mentem be kezemben a felmondással, pedig nagy harc várt még rám. Ugyanis nem engedtek olyan könnyen el, mint ahogyan azt gondoltam volna. A "kedvenc" munkafelügyelőm (nem vagyok hajlandó főnöknek hívni) ragaszkodott hozzá, hogy várjam meg a főnököt, aztán ketten próbáltak elijeszteni az azonnali felmondástól azzal, hogy akkor törvényileg búcsút mondhatok az utolsó fizetésemnek, Ekkor jött nagyon jól, hogy nem voltam egyedül, mert bár én is tisztában voltam vele, hogy ezzel semmiképpen nem szegek szerződést, de lehet, hogy hagyom magam meggyőzni, ha nincs mellettem a párom, aki megerősített benne, hogy nincs igazuk. Még ekkor is próbáltak semmibe venni, ostobának nézni annak a reményében, hogy elhiszem és továbbra is ott tarthatnak. Azután már kérték, hogy csak egy hetet maradjak. Eszemben sem volt. Egy percig nem akartam maradni, hiszen épp elég volt már.
Nehéz majdnem fél óra volt. De megszabadultam. Azóta csak a rémálmaimban jelenik meg a hotel belsejének a képe.
Hogy miért is meséltem ezt most el nektek. Egy kicsit önzésből. Szeretnék megszabadulni attól a tehertől, amit ezek nekem jelentettek. Egy kicsit segítségül. Mindenki kerülhet ilyen helyzetbe, hiszen nem meglepő, hogy a munka gyakorlatilag beszippantja és tönkreteszi. Nekem még mindig folyamatban van, hogy visszaszerezzem az önbizalmam. Egy biztos. Az energia megvan, a lehetőség adott. Hamarosan pedig elmesélem, hogy mi történt ezután. :)
