2016. július 17., vasárnap

Fogjunk össze!

Sziasztok!




Általában engem elkerülnek a nagy blogger összefogások, mert különc vagyok, nem nagyon szoktak megmozgatni a témák, de most egy olyan dolog került elő, amiről szívesen írok. Az emlékbuborék bloggerínája vetette fel az ötletet, hogy írjuk le, mit jelent nekünk a blogolás, maga a blog és úgy általában ez az egész.



Az én történetem már nem most kezdődött, azt hiszem, 2012-ben blogolni, és most hogy utánanéztem, ezt a blogot is abban az évben november 17-én kezdtem. 
Írni mindig szerettem, és azt hiszem, kicsit értek is hozzá, de ez inkább megérzéseken alapszik, amolyan ösztön ez mintsem valódi tudás. 

Mikor elkezdtem, azt hittem, senki nem fog olvasni, hiszen miért is lenne bárki kíváncsi rám. Egy egyszerű lány vagyok, akire a környezetében senki nem figyel, akit nem hajt a divat, nem akar menőzni, aki egészen egyszerűen fogalmazva egy lúzer. Mert az voltam. Akkor még nem voltam kiemelkedő semmiben, ráadásul egy kis túlsúlyom is volt. Tudom, akik szeretnek, most néznek a monitorra és ingatják a fejüket. Pedig így volt, nem csak nyominak néztek az emberek, de az is voltam. Akkor még nem voltak igazi barátaim, legalább is nem olyanok, akik mindig kiálltak volna mellettem. Igen, itt is lehet ingatni a fejeket, de mindenki aki akkor ismert gondoljon csak arra a napra, mikor egyszerűen levegőnek nézett mindenki az osztályban, vagy amikor már nem fértem be a menő társasághoz az osztálykiránduláson.

Így magányomban kezdtem el írni. Aztán ahogy haladtam, mikor éppen nem nyelt el a hullámvölgy legalsó pontja (mert az is volt nem egyszer), sok örömöm volt benne. A régi bejegyzéseket olvasva még most is fogom a fejem, mert nagyon kislány voltam még mikor elkezdtem ezt az egészet, akarom mondani még nagyon más voltam amikor elkezdtem, de sosem töröltem bejegyzéseket azért, mert már cikinek tartom, hiszen a blog erre is jó volt számomra, hogy lássam, hova fejlődtem.
De ha már a törléseknél tartok. Egy bejegyzésemet töröltem azért, mert atrocitás ért miatta. Az egyik nagyon "kedves" osztálytársam szólt be rá, mert megsértettem a személyiségi jogait azzal, hogy rajta volt a fényképen, amit kiraktam. Letöröltem az egész bejegyzést, de akkor rájöttem valamire. Olvasnak. Valaki tényleg olvassa, amiket én szerencsétlenkedek.

Természetesen időközben felnőttem/felnőttünk, de nem mondom, hogy soha többet nem ért negatív hatás amiatt, amit csinálok éppen ezért próbáltam elrejteni az ismerőseim szeme elől, ezért ritkán posztoltam a privát oldalamon, de így is megtalált, aminek meg kellett. Ismeretlenek kezdtek bántani, beszólni, amitől az évek alatt összeszedett önbizalmam kezdett megingani, de megkeményedtem és ma már nem érint meg a bunkó beszólogatás. Ők úgy mondják, hogy lesöpröm magamról a segítséget én úgy, hogy nem hagyom magam. Úgyhogy kedves névtelenek. Csak hajrá!

De jó dolgokat is hozott nekem a blog. Ahogy telt az idő a sors összehozott olyan emberekkel, akiket azt hiszem minden félelem nélkül mondhatom, örök barátnak szánt és a blog is bekapcsolódott ebbe a folyamatba. A vicc, hogy már sokkal korábban tudtunk egymásról, de nem rémlik, hogy bármikor is úgy igazán beszéltünk volna. Nem voltam rossz véleménnyel róla, de valahogy sosem kerültünk kapcsolatba. Egészen addig, míg egyszer meg nem jelent egy kis ablak a facebookon. Igen, üzent. A blogom alapján talált meg és elmondta, hogy őt is nagyon érdekli a körmözés és most fogott bele a blogolásba. Innentől kezdve állandóan beszélgettünk és bár hosszú ideig csak virtuálisan érintkeztünk, tudtam, hogy nála jobb barátot sosem kívánhattam volna. Bár a blogolás hozott minket össze, a mai napig tartjuk a kapcsolatot és beszélünk mindenféléről.

Kezdek kicsit hosszan írni, de még nincs itt a vége, hiszen ahogy az életembe úgy a blog életébe is nagy változást hozott, hogy majdnem két éve Angliába költöztem. Otthagyni mindent, amit szerettem, nem volt könnyű, de a fullasztó érzés erősebb volt, tudtam, hogy jönnöm kell. Mondanám, hogy nem volt más választásom, de ez nem igaz. Hiszen dönthettem volna másként is, mert volt aki adott volna másik lehetőséget. De ez egy másik történet...

Most értetlenül nézhet mindenki a képernyő előtt, hiszen folytattam. Hova dramatizálom túl?
A blog az, ami végigkísérte az elmúlt pár évemet, miként váltam felnőtté, hogyan gyűjtöttem erőt és önbizalmat, hogyan találtam rá önmagamra és ez az egyetlen dolog, ami velem maradt otthonról. Ez az, ami nem eszköz vagy tárgy, tehát semmi baja nem eshet (kivéve a hackerek támadását, de közlöm, hogy úgy is megtalállak és nem hinném hogy akarsz velem találkozni, mikor mérges vagyok). A blog elkísért és kísér az utamon, folyton változik, tükrözi, hogy éppen miken megyek át.

A blogom én vagyok.

Köszönöm, hogy szántatok rám néhány, percet. Olvassátok el a többiek bejegyzését is!

3 megjegyzés:

  1. Teljesen egyet értek veled abban, hogy nem szabad a rosszakarókkal foglalkozni, hiszen az már csak azt mutatja, nincs jobb dolguk az életben. :)
    Köszönöm, hogy részt vettél a kezdeményezésben. :)

    Emlékbuborék

    VálaszTörlés